Monte Carlo utazási ajánlatok

Aligha téves állítás, hogy a turisták jó része Monaco államot nem a Rocher érdekességeiért, az oceanográfiai múzeum akváriumáért vagy a botanikus kert kaktuszaiért keresi fel. Úticéljuk: Monte-Carlo, egyenesen a kaszinó. Ez Európa leghíresebb szerencsejáték-központja, s a játék hívei között nyilvánvalóan sikkesebb Monte-Carlóban nyerni vagy veszteni, mint akármelyik másik játékbarlangban. Pedig a monacói kaszinó egyeduralkodó helyzete már régen megszűnt, a francia és az olasz Riviéra városaiban is működnek hasonló intézmények, Monte-Carlo azonban más, mint a többi, pedig másfél százada még a világon sem volt.

Mi tagadás, a jó emlékű Caroline hercegasszonyt, I. Florestan feleségét, a későbbi III. Károly herceg édesanyját, finoman kifejezve, érdekelte a szerencsejáték. Gyakori vendég volt a németországi fürdőhelyeken, ahol ekkor, a XIX. század negyvenes éveiben már javában dívott a hazardírozás, működtek a kaszinók. Caroline Bad Homburg ilyen intézményének volt gyakori vendége. A hercegasszony azonban okos nőnek bizonyult, hamar felfedezte, hogy az ilyesfajta szórakozás a legnagyobb hasznot annak hozz, akié az üzlet. Nemcsak a bankadás tiszta nyereségéből kerül ki (az úgynevezett kaszinói szerencsejátékok túlnyomó többségében a bank a nyerő, még akkor is, ha elvben az esélyek egyenlőek lennének), de a hozzá kapcsolódó „járulékos üzemágakból”: a szállodák, a vendéglők haszna, a szerencsejátékosok által elköltött pénz az üzletekben, a forgalom növekedése és így tovább.

Caroline arra is felfigyelt, hogy a francia és az olasz Riviéra ekkortájt kezdett divatba jönni. Gazdag angol lordok utaztak a ködös Albionból a ragyogó napfényre, hogy itt keressenek felüdülést, írók, költök telepedtek meg a part menti városokban, főként a téli hónapokban és kora tavasszal. A postakocsik ekkor már rendszeresen hozták erre az utasokat, akik nem egyszer heteket, hónapokat töltöttek el a ragyogó napfényben, a kék tenger partján. A tengeri fürdőzés, amely korábban nem tartozott a népszerű szórakozások közé, kezdett elterjedni a jobb módúak között.

A hercegasszony gyakran beszélt erről férjével és fiával. Ráadásul a családnak nagyon is szüksége lett volna valamiféle új jövedelemforrásra. Monaco ugyanis súlyos anyagi helyzetben volt: Roquebrune és Menton elcsatolása a legfontosabb bevételtől fosztotta meg, a mentoni gyümölcskiviteltől és a vámjogoktól. Újabb adókat kivetni a monacói lakosokra aligha lehetett volna – már Florestan testvérének, V. Honoriusnak is alaposan meggyűlt a baja az adók miatt lázongó polgárokkal, akiket ráadásul tüzelt az új idők szelleme, az 1848-as francia forradalom, az ötvenes évek olasz szabadságmozgalma.

A döntés meglehetősen lassan született meg, de végül is győzött a hercegasszony rábeszélőképessége: Florestan engedélyt adott arra, hogy Monacóban játékkaszinó nyíljék. Az ötlet jó is volt, meg nehézkes is. Franciaországban ekkor, Napóleon óta elvben tilos volt a nyilvános szerencsejáték, bár egyes fürdőhelyek jogot kaptak kaszinó nyitására – a déli parton azonban még nem működtek ilyenek. Így Monaco a kaszinó révén számíthatott némi érdeklődésre. A nehézséget viszont az okozta, hogy a hercegség meglehetősen el volt vágva a külvilágtól. Ekkor csak lassú postakocsik közlekedtek a sziklafalba vágott napóleoni úttól La Turbie-n át Monacóba, vagy egy kis postahajó, a Palmaria kötött ki az öbölben. Így bizony nem lehetett arra számítani, hogy a közönség tódulni fog az újonnan nyitott kaszinóba.

Florestan herceg röviddel halála előtt adta ki azt a rendelkezést, amely lehetővé tette a kaszinó megnyitását, de már csak halála után, 1856 decemberében perdült meg a már említett La Condamine-i épületben először a rulett kereke. Az érdeklődés meglehetősen nagy volt, a szerencsejáték székhelye hamar kinőtte a kis épületet. Előbb a Place du Palais-n talált otthonra, majd Monaco óvárosának egy másik épületében, a „Tábornok házában”.