New York

Miért érdemes New York-ba utazni?

Azok a holland telepesek, akik 1613-ban az első állandó létesítményeket emelték Manhattan szigetén, még láthatták, mennyire változatos New York város területének geográfiája: erdős, mocsaras síkságok, patakok füves völgye, hosszú homokos partvonal tűnt eléjük. Manhattan gerince egyetlen hatalmas sziklavonulat, melyet a geológusok metamorfikus szikláknak neveznek. A Central Park, a 97th Streetnél különösen szembetűnően tárul elénk a város „csontváza”: hatalmas, legömbölyödött barnásvörös sziklák. Ezek természetesen nem mindenütt bukkannak elő. A Barclay Streetnél mintegy harmincméternyire a föld felszíne alatt húzódik a sziklavonulat, másutt még mélyebben. Amikor a New York Telephone Company székházát építették, az exkavátorok először szürke és vörös homokrétegeket kavartak fel, majd 30 méter mélységben kavicsrétegre és elsüllyedt, régen elpusztult fenyőfák rönkjeire akadtak. Még 20-30 métert kellett ásni ahhoz, hogy szilárd sziklát érjenek. De akár közvetlenül a felszínen, akár mélyebben: ez a hallatlanul szilárd kőzet tette lehetőveé, hogy a múlt század végén Chicagóban kezdeményezett felhőkarcoló építés páratlanul elterjedjen. A kényszerítően magas telekárak megteremtették a fölfelé terjeszkedés szükségletét, de a New York-i kőzet jobban elbírja a felhőkarcolókat, mint a világ bármely más nagyvárosának talaja, ahol azóta mégis követik az amerikai példát. A „felhőkarcoló” kifejezés is innen származik, s nem üres hivalkodás: a párás-ködös klíma következtében nemegyszer sűrű köd borítja be a magasházak csúcsát.

Mint mindenütt a világon, ha valóban látni akarjuk a várost, New Yorkban is a gyaloglás ennek a legjobb módja. Így fedezhetjük fel magunknak igazán a várost. Enélkül nem találnánk meg például a nagy feltaláló, Thomas Alva Edison házát az Union Square környékén, nem láthatnánk a görög parádét vagy a kínai újév ünnepségeit, nem figyelhetnénk meg a Central Park élelmes mókusait és a keskeny ösvényeken lövagló csinos nőket. Csak gyalogséta közben kóstolhatjuk meg a Mulberry Street olasz fagylaltjait, cukormázas almáit, kőkemény pereceit, a bolognai mandulás kiflit és a kínai szerencsekekszet. Utóbbi aprócska süteményben elrejtett nyomtatott cédula, amely vidáman vagy fenyegetően jósolja meg sorsunk jövőbeni fordulatait. Séta közben készüljünk fel rá, hogy néha megállíthat bennünket egy-egy koldus. Mindenkinek ízlésére és helyzetfelismerő képességére van bízva, hogy ad-e a koldusnak, akit New Yorkban „bum”-nak neveznek.

Vannak, akik azt állítják, a New York-iak modortalanok, ugyanis, ha valaki megállítja őket, s valamely épület vagy utca iránt érdeklődik, válaszolnak, de ha nem tudják, merre van, egyszerűen vállat vonnak és odébbállnak. Ez azonban nem udvariatlanság, hanem sokkal inkább praktikus meggondolás – ha nem tudnak válaszolni, mit magyarázzanak.

A New York-i földalatti, a „subway”-t nehezen nevezhetnénk kényelmes, kulturált utazási formának, de nagy előnye, hogy viszonylag olcsó. Az egész földalatti-hálózatot ábrázoló, jól áttekinthető térképet találunk minden állomáson és valamennyi kocsiban. A térkép zsebkiadását ingyen megkaphatjuk az állomások pénztárainál. Az átszállóhelyeken az irányjelzések azonban meglehetősen komplikáltak, jó városismeretet követel a látogatótól. Ha útbaigazítást kérünk, legjobban tesszük, ha egy vasúti rendőrt kérdezünk meg. A közönséges halandó aligha tudja, hogy melyik vonat milyen irányba megy.