Velence

A természet erői hozták létre a színteret: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyamáradatok és a tenger drámai küzdelmének szülöttei. Az Alpesek gleccser-szaggatta törmelékeit a folyamok a tengerbe sodorták, az Adria hullámai viszont a hordalékot a part előtt elteregették. Így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között nagy turzások, hosszú szigetek keletkeztek. Az ekképp létrejött belső tenger, a lagúna, hat-tíz km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld, a „terra ferma” közé. A part felé mindinkább elmocsarasodik: ez a „holt” lagúna, a laguna morta. Hat-nyolc kilométer széles, pár méter mély víztükör viszont „eleven”, laguna viva; ide bejut a tenger apálya és dagálya, a vize tehát együtt él az Adriával, nem mocsarasodik.

Ilyen élő lagúnából nőtt ki Velence. A nyugat-római birodalom sorsát az 500-as években megpecsételő népvándorlás zűrzavara elől mind többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, kertszerűen művelve szigeteik tenyérnyi földjeit. Vezetőiket, a tribunokat az egyes szigetek maguk választották.

Érdekes fényt vet életükre Velence legrégibb okmánya, egy levél, melyet az V. században nagy Theodorik gót király tartományi parancsnoka intézett „a lagúna lakók tribunjaihoz…” „Falvaitok emberkéz csinálta sziklákhoz hasonlók, ti teremtettétek, földjét a szárazból behozva ti emeltétek ki a tengerből, és ti vontátok körül karókkal, csak egy törékeny falat húzva magatok és a hullám ereje közé… A világon sehol sem látni egyenlőbb törvények alatt élve gazdagot és szegényt, mint nálatok; minden asztalon ugyanazon étel, minden család felett ugyanazon szalmafödél…” (A továbbiakban kéri őket, hogy segítsenek bárkájukon Istriából Ravennába bort és olajat szállítani.)

Néhány száz év alatt (6—700 körül) a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörül. A szigetek benépesültek, kénytelenek a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vizét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdenek keskenyülni. Előbb a Lidón levő Malamocco községben, majd a mai városközpontban, a sziklás Rialto szigetén {Rivo Alto) kialakul a város magja. A lakossági osztályokra kezd tagozódni. Az ügyes halászok, hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtenek a lombardiai síkság és a szemközti dalmát partok között. Gazdag kereskedő-dinasztiák nőnek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20—30 család köréből kerülnek ki.

E különös közösség állandó hadakozásra kényszerül az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Pipin király, hol a Ravennában székelő bizánci császári helytartóság ellen kell védekeznie.

A közös érdekek szorosabbra kovácsolják a szigetek községi városi közösségeit, a communákat (olaszosan: comune). Tribunjaik 697-ben közös főnököt választanak, Paulicius Anafestust: az első dogét, és ezzel megkezdődik a velencei köztársaság 1100 évig tartó önálló politikai élete.

Jóllehet a főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az arengo döntötte el, a gyeplő azonban kezdettől fogva szilárdan a patríciusoknak nevezett gazdag családok kezében volt. A következő évszázadok a hatalomért folyó éles politikai harcok tanúi a nép, a patríciusok és a dogék között, akik tényleges uralkodói hatalomra törtek. Így 700 és 850 között 19 dogé közül kilencet forradalomnak ereje távolított el. Egyeseket a nép koncolt fel, másokat a patrícius klikkek kergettek el, néhányat e korban dívó eljárás szerint megvakítottak.

Közben az adriai-tengeri kalózok elleni szakadatlan háborúskodásban Velence tengeri hatalommá fejlődött. A IX. században kereskedelmi kapcsolatai már a kelet-római (bizánci) császárság egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek. Fokozatosan a velenceiek kezébe kerültek a kelet-nyugat közti kereskedelem fő szálai, ami lehetővé tette, hogy értékes, vagy becsben tartott dolgokat gyűjtsenek össze városuk díszítésére. Így hozták haza Szt. Márk evangélista hamvait is 827-ben Egyiptomból. Szt. Márk és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, az állam Szt. Márk köztársaságának nevezte magát.

A X. században a velencei köztársaság már számottevő kereskedelmi és hatalmi tényező, amelynek vezetése egyre szilárdabban a patríciusok, a nemesség kezébe került. A népgyűlés, az arengo szerepe elhalványult, nemsokára el is tűnt. Fokról fokra a dogék hatalmát is megnyirbálták. Az állam irányításában a döntő szót a nemesség köréből választott „Consiglio Maggiore” a Nagytanács vette át. A dogé mellé a Nagytanács hattagú testületet állított, a signoriát. Az igazgatási teendőket procurátorok látták el, az igazságszolgáltatást quarantia néven működő 40 tagú testületre bízták.

A kelet-római császárság a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Istriát Velence birtokába adja. A város igazi felvirulását azonban a keresztes hadjáratok hozták meg. Növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár között folyó investitúra harcokban Barbarossa Frigyes ellen III. Sándor pápát segíti győzelemre. A város legnagyobb zsákmánya 1204-ben esett, amikor a 90 éves Dandolo dogé a keresztes lovagokkal megegyezve meghódította a mesés gazdagságú Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogokat Velence kapta és gyarmatává váltak az Égei-tenger gazdag szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse hajózott át Velencébe, a Hagia Sophia díszei a Szt. Márk templomát gazdagítják.

Velence kezd kőbe, márványba öltözni. A régi város bizonytalan talajára épült faházakat időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált város kőépületeket emel helyükbe, a talajba sűrűn egymásba vert cölöpök ezrein. A kopaszodó dalmát partok sudár tölgyei és fenyői mellett Libanon is egész cédruserdőket áldoz, hogy a középkor legpompásabb; városa felépülhessen.

A dús zsákmány felkeltette a másik hatalmas olasz hajósállam, Genova irigységét, mely eddig szintén eredményesen kereskedett Bizánccal és telepei a Krími-félszigetig értek. Velence, zsebében az újsütetű „latin” császársággal, kisemmizte vetélytársát, és ezzel megkezdődött a két tengeri köztársaság, több mint száz évig tartó háborúja.

A hadiszerencse változó. 1260 táján a, Kisázsiába szorított ortodox görög császárság Genova segítségével visszafoglalja Bizáncot és balkáni területeit: Genova kezdi a piacról kiszorítani Velencét. Megerősödött hajóhada benyomul az Adriába, sőt a lagúnákba is. Velence elővárosánál, Chioggiánál majdnem megsemmisíti a lagúnák városának hajóhadát. A velencei kalmárok most bebizonyítják, hogy komoly áldozatokra képesek: 30 nem nemes gazdag kereskedő család saját vagyonából sebtiben flottát állít, amivel sikerül is a várostól a végveszélyt elhárít Az ügyek azonban még mindig rosszul állnak. Szent Márk köztársaságát a magyar király, Nagy Lajos is szorongatja, úgyhogy a Nagytanácsban már-már az a gondolat is felmerül, hogy az állam székhelyét tegyék Kréta szigetére. Végül a velenceiek gazdagsága, szívóssága és diplomáciai taktikája győz. Az 1380-i újabb chioggiai csatában a Vittorio Pisano vezette hajóhad végső és döntő diadalt arat Genova fölött, amely ezt követően másodrendű helyre szorul.

Ez az évszázad (1290—1390) végleg tisztázza a politikai hatalmat is, mely 1298-ban nyíltan az oligarchia kezébe került. A Nagytanácsot ezentúl nem választják, születése jogán válik tagjává minden 25 éves patrícius férfi. A Frari tomplomban elhelyezik a híres aranykönyvet, mely 600 évre rögzíti a nemesek „nobilik” jegyzékét. E gazdag kereskedőkből kialakult finánc-arisztokrácia a történelem legzárkózottabb testülete: az aranykönyvbe a 700-as évek ősnemesi családjainak neve mellé mindössze az a 30 család került be, akik az első chioggiai csata után oly nagy anyagi áldozatokat hoztak a hajóhad feltámasztására. A velencei patríciusokat a külső fejedelmi házak: egyenrangúként kezelték, velük összeházasodtak. „Serenissima” (felséges, főméltóságú) köztársaság — így nevezik már Velencét.

Ez a zártkörű oligarchia — amely kifelé olyan egységesen tudott fellépni Velence érdekeiért — egymás között féltékenyen ügyelt arra, hogy egyik család se juthasson hatalmi túlsúlyra, egy dogé se válhassék igazi uralkodóvá. Pedig ilyen törekvések mutatkoztak. Bajamonto Tiepolo 1310-ben veszélyes összeesküvést szervezett a hatalomért. Idejében felfedezték, az összeesküvők nagy részét kivégezték, főnökük számkivetésbe ment.

Hasonló kísérletek megelőzésére, elsősorban a nemesség kordában tartására, sajátos diktátori szervet létesítettek, a Nagytanács által választott Tízek Tanácsát, mely fokozatosan az államhatalom korlátlan urává vált. Félelmetes hatalmát növelte az a titokzatosság, mely működését övezte. A tanács mindenbe beleszólhatott, a dogé felett is épp úgy ítélkezhetett, mint bárki más ügyében. (A Dogé palotában látni a M. Faliera dogé esetére utaló komor feliratot, akit a Tízek Tanácsa „bűneiért” lefejeztetett.) Tagjai bárhová bejelentés nélkül bemehettek, s ha szétvonva palástjukat megmutatták félelmes „X” jelvényüket, a Canale Grandé fényes palotáinak cselédsége megrettenve engedett utat akár uruk ágyáig is. A kémek és besúgók egész hada állt szolgálatukra. Mindenről tudtak, s a velencei nemes egész életében magán érezte figyelő szemüket. A Tízeket körülvevő rettegés kiterjedt közegeikre is. Ha piros lámpásos gályáik jelzést adtak, a legelőkelőbb patríciusok gondolásainak karja is megbénult, a menekülési, vagy ellenállást meg sem kísérelték. Különösen az arisztokráciát kötötték súlyos politikai, korlátozások. Velencét csak engedéllyel hagyhatták el (a dogé is!), külföldi követekkel kapcsolatot csak a Tanács hozzájárulásával tarthattak, ajándékot külföldi uralkodótól vagy szervtől nem fogadhattak el.

Ugyanakkor ez a diktátori hatalom a kor szokásaihoz képest feltűnően enyhe és igazságos uralmat gyakorolt a köznép felett, amelynek sok kedvezményt is nyújtott — természetesen azzal a feltétellel, hogy politikával nem foglalkozhat. Az adók is viszonylag alacsonyak voltak, a közbiztonság szilárd. Az igazságszolgáltatás (a kicsinyek kis ügyeiben) megvesztegethetetlen és pártatlan, a bűncselekmények felderítése és megtorlása gyors.

E tényleges abszolút hatalom mellett a dogei méltóság puszta dísszé halványult. A külügyeket csak egy különleges tanács (pregadi) bevonásával intézhette, követeket csak az ő jelenlétükben fogadhatott, külföldi leveleit csak a Nagytanács vagy a szenátus előtt bonthatta fel. Külsőleg a hatalom minden jelével felruházták: a tanácsüléseken ő elnökölt, ha belépett, mindenki felállt a helyéről, a határozatokat pedig térdre ereszkedve terjesztették aláírásra elé (így írta alá az agg Foscari dogé is, reszkető kézzel fia száműzetéséről szóló határozatot). Viszont a tanácskozásokon a doge szavazata is csak egy szavazatnak számított a többi között. A fejedelmi tiszteletadás, az uralkodói cím, a személyi szabadságot érintő korlátozások ellenére is olyan kívánatossá tette a dogéi süveget, hogy a főnemesi családok versengtek érte. Miután dogévé előszeretettel idősebb és nőtlen férfiakat választottak, sok patrícius nem is akarta esélyeit nősülésével csökkenteni.

Genova leverése után, az 1400-as évektől Velence hatalma tetőfokára kerül. A Serenissima 45 nagy csatahajóból és számos kisebb gályából álló hadiflottájával, 3000 kereskedelmi gályájával a tengerek ura. Hajói Hollandiától az afrikai Dakarig járják még az Atlanti-óceánt is. Állami bevétele évi 1 400 000 arany (legendás összeg abban az időben, mikor a 14 legnagyobb magyar város együttvéve évi 16 000 Ft adót fizetett!). Övé az Adria balkáni partja, a gazdag égei-tengeri görög szigetvilág. 1489-ben egy szép velencei patríciuslány, Cornaro Katalin romantikus házassága útján megszerzi a viruló ciprusi királyságot. Még a genovai háborúk idején kezd terjeszkedni Itália földjén is, 1382—1428 között jogara alá hajtja a Milánóval szomszédos Bergamótól Triesztig Észak-Itália valamennyi viruló városát.

1500 után megkezdődnek a nagyhatalmi vetélkedések Itália birtokáért. Velence ellen a pápa, Miksa német-római császár, a spanyol és a francia király 1508-ban szövetségre lépnek (Cambray-i liga). A Serenissima hatalmát mi sem mutatja jobban, hogy ilyen szövetség ellen is állni tudja a harcot. Bár eleinte szárazföldi veszteségek érik, Leonardo Loredan dogé nagyszerű , diplomáciai művészetével megfordítja az erőviszonyokat.” Az ellenséges hatalmakat sikerül Összeveszíteni, és a büszke város itáliai birtokainak megtartásával kerül ki a válságos időszakból. (E területet aztán a francia forradalomig birtokolja.) A XV. és XVI. században tehát a Serenissima hatalma zenitjén áll.

Az Adria királynője a reneszánsz fényében pompázik, Buon, Coducci, a Lombardi testvérek, Sansovino, Palladio és követőik tervei nyomán kialakul a város mai képe. A művészetek egyik középpontja: Bellini, Giorgione, Tiziano, Veronese és Tintoretto remekeire felügyel a világ. Messze földről jönnek ide tanulni olyan művészek, mint Dürer. A XVI. századtól Velence a világ egyik zenei fővárosa. A Szt. Márk templom karmesterei: Willaert, Gabrieli, Monteverdi, Cavalli, Marcello — ki győzné mind felsorolni ? — a zenetörténelem nagyjai. Velencei Vivaldi, a barokk legnagyobb mestereinek egyike. 1637-ben itt nyílt meg az első nyilvános operaház (amelyet gombamódra követnek társai). Ide, a szólásszabadság hónába menekült a pápa elől a kor egyik legnagyobb írója, az epés tollú Aretino, Velence fia Bembo, a világhírű humanista.
A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezetnek. Mikor a törökök Konstantinápolyt elfoglalták, a kelettel kiépített kereskedelmi szálak meglazultak. 1570-ben a törökök egy éves ostrom után elfoglalták Ciprust. Talány, miért nem küldte Velence teljes flottáját legvirágzóbb birtokának védelmére. Lehet, arra tartogatták az erőket, hogy a pápával és a spanyolokkal kötött szent liga egyesült erejével mérjenek döntő csapást az oszmánokra. 1571-ben, a lepantói csatában ez majdnem sikerült is: a liga hajóhada (amelynek velencei egységeit S. Venier vezette) megsemmisítette a török flottát. Velence mégis kompromisszumos békére kényszerült, mert II. Fülöp visszarendelte a spanyol gályákat.
Több csapás is érte a várost. 1574-ben nagy tűzvész tört ki, mely többek között a Dogé palota belső termeinek egy részét is elemésztette. Az 1575. évi szörnyű pestisjárvány a lakosság negyedrészét pusztította el, az 1630-i újabb rémületes dögvész pedig a városban 40 000, itáliai tartományaiban 200 000 embert , követelt áldozatul.

E csapások, főleg azonban a tengeri kereskedelemben eddig játszott szerepének csökkenése megtörték a büszke köztársaság gerincét. A XVII. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom (Kelet felé is) az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést.

Velence még mindig nagy erőtartalékokkal rendelkezik. Szívósan küzd hatalmi állásaiért. Francesco Morosini 1687-ben még elfoglalja az egész Peloponnézoszi-félszígetet és Athént. Úgy látszik azonban, Velence már elfelejthette az uralkodás művészetét: amikor a Habsburgokkal kötött karlócai béke után a törökok teljes haderejükkel Görögország visszavételére indulnak, maguk a görögök sem segítik Velencét, mely így 1718-ban végleg elveszíti itteni gyarmatait.

A XVIII század, a settecento veneziano kora, amikor a város a nemzetközi arisztokrácia és kalandorvilág fényes szórakozó-helyévé válik. Ellepik a játékbarlangok, a találkahelyül szolgáló kaszinók; vég nélkül éli a farsang, a tereket vidám maszkok népesítik be. A játékasztaloknál vagyonok cserélnek gazdát, a színházak páholyaiban nyíltan folynak a legmerészebb flörtök. A nagy szerelmi vásár a polgárság és a nép lányaira is kiterjed … Casanova világa ez, melyet az alkony aranyló fényébe von a művészetek késői utó-virulása. Longhena márványai, Tiepolo és Guardi színei, Canova írnom formái, Gozzi és Goldoni színjátékai, az operaelőadások, a commedia dell’arte, és főleg mindenütt a muzsika, mely gazdagon árad a csatornák vize fölött.

Ezt a muzsikás, játékos, szerelmeskedő, rafinált alkonyt söpri szét 1797-ben a francia csapatok előnyomulása.

Az elaggott köztársaságot egy gesztussal eltörölte Napóleon, a forradalom tábornoka. 1797. május 12-én a Nagytanács utolsó drámai ülésén azzal vélte menteni a menthetőt, ha feloszlik és átadja a hatalmat a népnek. A Szt. Márk téren nagy ujjongás közben égették el az aranykönyvet, leverték a Doge-palota udvarán a feljelentések bedobására szolgáló oroszlánfejeket. A franciák mégis megszállták Velencét, Napóleon előbb átengedte Ausztriának, majd az austerlitzi csata után 1805-ben az olasz királysághoz csatolta. Sokat és szívesen tartózkodott Velencében, és itt is hátrahagyta keze nyomát. Bukása után a város újból osztrák uralom alá került.

1848-ban itt is fölkelt a nép: Manin Dániel vezetésével kikiáltották a köztársaságot, de Radetzky 1849-ben 15 havi ostrom után elfoglalta a várost, amely ezután még 1866-ig osztrák uralom alatt maradt, és csak ekkor csatlakozhatott végre egyhangú népszavazással az olasz királysághoz.

A Serenissima ezeréves tengeri hatalma lealkonyult: Velence ma a festők, a muzsikusok és költők kedves városa, s kedvelt úti célja a nemzetközi idegenforgalomnak.

Ám nemcsak ez, a város élni akar. Korszerű kikötőt épített, s ha már a tenger ölelése — szerencsére — nem engedte felemás, modern várossá szélesedni, a szomszédos szárazföldön építette ki korunk életfeltételét, az ipart. A kupolák, tornyok opálos párában úszó együttese felé Mestre irányából erős kontraszként dübörög a termelő ipari élet. A nagyüzemek lángot lövellő kéményei, hatalmas acél és beton vázai már elérték a lagúnát, szinte belenyúlnak, mintha hatalmukba akarnák venni.

De a lagúna még ellenáll, még állja az ostromot, még őrzi kincseit: a 150 vízi utcát (rio, canale), a közéjük zárt 117 szigetecskén összezsúfolt ódon épületeket, azok tömbjein labirintusszerűen keresztül-kasul ágazó számtalan gyalogutat (calle), melyek közel 400 karcsú híddal ívelik át a vizeket, a hangulatos tereket (campo, campidlo) — igen, a lagúnák még őrzik ezt az egész kővé, márvánnyá varázsolt történelmet.

A tenger azonban nemcsak óvja, de még mindig gondoskodik is régi úrnőjéről. Íme a szigetváros nyugati szegélyén, ahol Fusinából vagy a Piazzale Roma felől érkező motoros bárkánk már elérte, hatalmas tengerjáró hajókba nyúlnak az új kikötő toronydarui. Befordulunk a 2—300 m széles Giudecca csatornába, ahol valaha annyi gálya ürítette terhét a fondamenták (rakpartok) gránitkockáira. Két partján már évszázados házak, gótikus homlokzatok, reneszánsz templomok sorakoznak. Köztük a vízen nagy tengeri hajók, fehér luxusgőzösök, milliomosok jachtjai. Még néhány perc és feltárul Velence ősi díszkapuja, a Bacino S. Marco (Szent Márk öböl). Előttünk az „Adria királynője”.