Róma

Róma az Olasz Köztársaság fővárosa, amely területével körülzárja a szuverén Vatikán államot. Róma az Appennini-félsziget derekán, a tengertől idáig hajózható Tevere és mellékfolyója, az Aniene által átszelt, enyhén hullámos felszínű Laziói-medencében, a tengerszint felett 11-138 m magasságban helyezkedik el. Az erdőtakaróban szegény területet évente 700 mm csapadék öntözi, ennek 40%-a – a mediterrán éghajlatnak megfelelően – ősszel hull le. A leghidegebb hónap a január (középhőmérséklete 8 °C), a legmelegebb a július (25 °C).

Az „örök város” a világ legrégibb, folyamatosan fennálló nagyvárosai közé tartozik; csaknem 2800 éves múltra tekinthet vissza. Nevének eredetéről több feltevés alakult ki, sokan az etruszk „ruma” nemzetségnévből származtatják. Eredetileg a Palatinus-dombot hívták így az etruszkok, akik nagy befolyással voltak az alapító latin nép vallási, kereskedelmi, jogi és katonai szervezetére. A város első magja i. e. 753-ban alakult ki az antik Róma híres hét halmának (Aventinus, Caelius, Capitolinus, Esquilinus, Palatinus, Quirinalis, Viminalis) egyikén, az 52 m magasra emelkedő Palatinuson; a 49 m-es Capitolinus pedig kezdetleges föld- és palánkvárnak adott helyet. A többi domb betelepülésével, 200 év leforgása alatt, kialakult az ókori Róma négyszögletes alakja. A mocsaras völgyek lecsapolása után az alacsonyabb térszinteket is beépítették, a Palatinus és a Capitolinus közti mélyedésben kapott helyet az ókori városközpont, a Forum. Az i.e. 4. században már falak vették körül a Tevere (Tiberis) bal partján elhelyezkedő hét halmot. A város azonban hamarosan túllépett azokon: növekedése során benépesült a Campus Martius (Mars-mező), sőt fokozatosan meghódította a folyó jobb partját, a mai Trastevere területét is. A Mediterráneum vezető hatalmává emelkedett város – a császárság Rómája – már több mint 1 millió lakost tömörített; az Aurelianus császár által a III. században épített új városfal háromszor akkora területet zárt körül, mint a korábbi.

A népvándorlás ismétlődő pusztításai szinte teljesen megsemmisítették az ókori világvárost. Népessége elmenekült vagy elpusztult; a középkor századaiban mindössze 10 000 lakos őrizte a település folyamatosságát. Csak a XV-XVI. század hozott Róma életében fordulatot: az Avignonból visszatelepült pápaság Itália középső részeire is kiterjesztette hatalmát, erősödött a polgárság, s mindez meggyorsította a város fejlődését. Róma a reneszánsz jegyében született újjá, majd a barokk építészet kölcsönzött mindmáig fennmaradt vonásokat a város arculatának. Második virágzását tehát „a pápa városaként” élte meg. Népessége azonban csak lassan növekedett: az Egyházi Állam fennállása alatt nem lépte át a 200 000-et sem. Harmadik, máig tartó emelkedése Olaszország egyesítésével, az egyházi uralom megdöntésével vette kezdetét (1870). Az olasz királyság székvárosaként fokozatosan erősödött, gazdaságilag azonban képtelen volt az északi nagyvárosok (Milánó, Torino) nyomába lépni. A századfordulón 422 000 lakosa volt Rómának, a harmincas években átlépte az 1 milliós, 1961-ben pedig a 2 milliós népességszámot Egy évtizeden át még viszonylag gyorsan nőtt, majd 1971-től szinte megállt a főváros lakosságnövekedése: 200 km2-nyi területén 2005-ben 2,7 millióan éltek.

Róma – akár városszerkezetét, akár funkcióit tekintve – egészen sajátos metropolis. A mai modern nagyvárosnak az aurelianusi városfalak közé zárt magja nem öltött városközpont (city)-jelleget. Az ókorból visszamaradt hatalmas rommező – a Forum és környéke-Róma egész közép- és újkori fejlődése során megakadályozta, hogy más városokhoz hasonlóan egyetlen – s minden lényeges városi funkciót tömörítő – központja fejlődjön ki. Az Egyházi Állam igazgatási szerveit a Vatikán fogadta be; a város többi részén hosszú időn át csak paloták, díszkutak és díszterek ékelődtek a lakónegyedekbe. Csak a XIX. század során került sor közintézményeket befogadó épületek emelésére, ezeket viszont meglehetősen szétszórtan helyezték el. Az egyház Rómája nem is lépett túl az aurelianusi falakon, sőt még belső területeit is sok helyütt – különösen az ókori városmaradványok térségében – szőlőskertek, falusi jellegű utcák töltötték ki, élénk kontrasztot teremtve más városrészek grandiózus palotáival, bazilikáival.

A piemontiak 1870-ben foglalták el Rómát, és az egységes Olaszország fővárosává nyilvánították. Az újonnan felállított minisztériumokat és állami intézményeket a város régi palotáiban helyezték el. A gyorsan fejlődő városban egyre erősödött a polgárság szerepe, tömegesen érkeztek a bevándorlók, elsősorban északról. Mind több lakónegyedre volt szükség, ezért a város kilépett a falak közül. Terjeszkedése azonban vontatott volt, a beépíthető területek nagy része ugyanis az állammal szemben sokáig ellenséges egyház tulajdonában volt. A polgárosodási folyamat szinte kizárólag a hivatalnokréteg növekedése jegyében ment végbe, a vagyonosabb tőkések főleg a telekspekulációban és a növekvő népesség ellátására berendezkedett mezőgazdasági termelésben voltak érdekelve, így Róma kimaradt a főleg Észak-Olaszországra korlátozódó ipari fellendülésből, s ezt a hátrányt később már nem sikerült behoznia. A város belső szerkezete viszont jelentősen megváltozott: új, széles utakat vágtak az egyes városrészek közötti kapcsolat megnyitása érdekében (Corso Vittorio Emanuele, Via Arenula, Via Cavour), másokat szélesítettek (Via del Corso). Ezzel megszülettek a mai belváros gerincútvonalai.