Kína

Miért érdemes Kínába utazni?

A XIII. századi Velencében kevés olyan ember akadt, aki elhitte a kereskedő és felfedező Marco Polo beszámolóját, aki Kínából hazatérve azt állította, hogy új országot fedezett fel, amely gazdagabb és fejlettebb, mint Itália. Pedig Marco Polo igazat beszélt. A kínai civilizáció az egyik legrégibb a Földön. A Kr. e. 1700 körül uralkodó Csang-dinasztia idején a társadalom már a bronzkorba lépett, megjelent az írás, és fejlett városi civilizáció alakult ki. A Kr. e. VI. században a kínaiak a világ központját jelentő Kínai Birodalom kivételezett népének tekintették magukat. A császár pedig az „Ég fia” volt.

A 3460 km hosszú kínai Nagy Fal, amely a Pekingtől északkeletre fekvő tengerparttól egészen a belső-mongóliai sivatagig kanyarog, évszázadokon keresztül távol tartotta a környékbeli „barbár” törzseket. Jóllehet a fal maga ma már nem több, mint történelmi emlékmű és turistalátványosság, az elszigeteltség büszke érzése fennmaradt, s félreértésre adott okot.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Kína népe távolról sem azonos azzal az egyforma kék munkásruhát viselő, engedelmes tömeggel, amilyennek a kulturális forradalom propagandagépezete lefestette. Kínában, amely Oroszország és Kanada után a világ harmadik legnagyobb országa, egymástól teljesen különböző tájakkal, népcsoportokkal és életmódokkal találkozhatunk. Még a világ egyik legjobbjának kikiáltott kínai konyha sem egyforma, hanem sokkal változatosabb, mint azt Európában a legtöbben gondolnánk, ugyanis legalább négy, egymástól eltérő kínai szakácsművészet létezik. Jóllehet a lakosság hivatalosan ateista, Kínában jelentős számú buddhista, muzulmán és keresztény él, nem beszélve a két őshonos vallás, a konfucianizmus és a taoizmus követőiről. Az ország lakossága több mint egymilliárdra tehető – a Föld lakosságának egyötöde. A lakosság 93%-a han kínai, de 55 hivatalosan elismert nemzeti kisebbség él az országban, köztük a mongol, tibeti, kazah, ujgur, csuang, ji és miao népcsoportok.

A nemzeti kisebbségek nyelvjárásain kívül magának a kínai nyelvnek is számos dialektusa van, de az eltérő dialektusokat beszélő kínaiak egyforma ideogrammát használnak, amit minden kínaiul olvasni tudó ember megért.

Az ország két jól megkülönböztethető részre oszlik: Nyugat- és Kelet-Kínára, amelyek további négy részre oszthatók.

Nyugat-Kínán az ország területének nagyjából a fele értendő. Ugyanakkor ebben a barátságtalan éghajlatú országrészben a lakosságnak mindössze 5%-a él. Északon Hszincsian-Ujgur sivatagos, sztyeppés területe átnyúlik a szomszédos Mongólia és a közép-ázsiai köztársaságok területére. Az iszlám hitű, nomád életmódot folytató népek, pl. az ujgurok, a kazahok és a tádzsikok szarvasmarha-, juh- és ló- tartásból élnek. Egy részük a TAKLA-MAKÁN sivatag peremén lévő oázisokban telepedett le. Életformájuk évszázadokon keresztül gyakorlatilag alig változott.

Délnyugaton TIBET hófödte csúcsait a világ legeldugottabb vidékei közé sorolják, ahol számos hegy eléri vagy meghaladja a 6000 m-t, s ahol a ritkán lakott területeken élő emberek a buddhizmus saját maguk teremtette változatának, a lámaizmusnak a hívei.

Kelet-Kína a Csín-Hegység mentén Hszian városától keleti irányban a tengerpart felé futó képzeletbeli vonal mentén két, egymástól teljesen eltérő régióra osztható. Az északi rész éghajlati viszonyai nem túl barátságosak. A csapadék kevés, és a nyári hónapokban 30 °C fölé emelkedik a hőmérséklet, télen viszont jóval fagypont alá süllyed. A szélsőséges időjárás Pekingben a legkellemetlenebb: a nyári hónapokban tikkasztó forróság, télen a mongóliai és szibériai sivatag felől érkező jeges szél, tavasszal pedig a Góbi sivatag irányából fújó, mindent beborító sárga porfelhők jellemzik.